A karácsony misztériuma

Köztük legjelentősebb egyházi és családi ünnepünket, a karácsonyt, amelynek kevésbé ismert, ősi, népi gyökereivel is érdemes megismerkedni. Ünnep szavunk valószínűleg az üdv-nap szóösszevonásból keletkezett, mint az a nap, amikor üdvözülünk, beteljesülünk, amikor elér bennünket az üdvösség, életünk értelme és szépsége, amikor feltöltődünk újra eredeti életerőnkkel, életkedvünkkel.

Karácsonyi gyökerek

Korunkban a legszebb és legjelentősebb egyházi és családi ünnep világszerte a karácsony. De vajon honnan ered? Mióta ünnepeljük, és mit is ünnepelünk ezekben a napokban? Ma már a karácsony kétségkívül keresztény ünnepnek tartjuk. De ha utánagondolunk, a Bibliában nem említik meg, vagyis akkoriban még nem volt keresztény ünnep.

A legtöbben a Kr. u. 300 körüli időszakra teszik a keresztény karácsony első felbukkanását. A niceai zsinat Krisztus születésnapját Kr. u. 325-ben helyezte december 25-re, a római legyőzhetetlen napisten (a perzsa Mithras) születésnapjára. Nemcsak a perzsa napisten, Mithras, hanem a görög napisten, Apollón, Adonisz, a szláv Dazsbug, a babiloni Tammúz (Dummuzi, Temes, Dömös) termékenységisten születésnapját is december 25-én tartották. Nem véletlen, hogy Luca napja (december 13.) éppen 12 nappal előzi meg december 25-öt.

A néphagyomány szerint ugyanis a halottak szellemei az év végén (amit december 25-én tartottak) elszabadulnak, és ha valaki meglesi a szellemek utolsó tizenkét napját, akkor előre megismerheti a következő év tizenkét hónapját. A zsidó Sámson (neve héberül a Napot jelenti) erejét hosszú hajában őrzi, és amikor ezt elveszti, nemcsak ereje csökken, hanem lassan látása is elhomályosul. Sámson története azonos a télen haldokló Nap történetével. A Nap sugarai tél felé megrövidülnek, elvesztik melegítőerejüket, a nappalok rövidebbek és sötétebbek, szürkébbek lesznek.

A megtisztulás pillanatai

A születésnek és halálnak az ősi, mágikus népi hagyományban hatalmas erőt tulajdonítanak, mert a halál-születés pillanatában az emberekben levő rossz varázslat megszűnik, a gonosz démonoktól az emberek megszabadulnak, és megtisztulva jobb, szebb és különb módon folytatódhat az élet. A betlehemezés rokon a téli napfordulói ünneppel, a regöléssel, a csillagjárással, és a kőkorszakból veszi eredetét, a kőkorszaki csillagvallásból.

A csillagosok Heródes-játékot adtak elő, világító papírcsillagokkal jártak, fehér, hosszú ingbe öltöztek, kemény, magas kucsmát nyomtak a fejükbe, rosta oldalába belül keresztbe vékony botokat tettek, és behúzták színes papírral, és középen égő gyertya világított. Szegeztek rá papírból tornyokat a csillag ágainak. Ezt a csillagot – nagy botra szegezve a közepénél – forgatták körbe-körbe. A betlehemes pásztorok ruhája fehér, bő, nagy szoknya. Rajta csillagok fénylettek valamilyen fényes papírból. A fejükön egy nagy koronához hasonló fejdísz, mely kúpban ér össze. Ezek is csillagok meg Nap és a Hold. A betlehemes játék főszereplője, az Öreg, fekete gubában jár, fején kucsma.

Mindenhonnan bozontos szőrök lógnak le róla, kezében nagy bot, alján csörgőkkel. A téli napforduló aktuális égi állapotait mondja el a betlehemi játék, és ebből származik a „szuzen szülés” éppúgy, mint a mesebeli „rőt ökör”, a „furuból hegyek, keféből erdők” (lásd Pap Gábor karácsonyról írt könyvét). A Nap a kereszténységben analóg Krisztussal. Mezopotámiában, Marduk templomában az Enúma elis mítoszt olvasták fel, a teremtés történetét, az új esztendő kezdetén. A történet Babilon égi másának felépítésével végződik. Ez a népi szertartás biztosítja az új rend állandóságát.

Fényt hordozó fa

A természet minden évben megajándékozza az embert bőséges javaival, és a karácsonyi ajándékozást a „Jó tett helyébe jót várj!” mintát követő gondolkodás hívta életre. Eszerint ha magunk is úgy járunk el, ahogy a természet, és megajándékozzuk egymást, akkor a természet is megteszi az elkövetkező újévben a magáét. Ez a gondolkodás érhető tetten az ismert népi szólásban: „Segíts magadon, s az Isten is megsegít!”
Kétségkívül a messzi ősiségbe vezet vissza a karácsony bennünket. A magyar „fenyő” szó – mint arra Jankovics Marcell is figyelmeztetett – a „fény” szóból ered.

Lehet, hogy előbb volt a „fényes fa”, ünnepi fa, és aztán ismertük meg az északi fenyőt, és örökzöld mivolta láttán alkalmasnak láttuk a „fénylő fa”, a karácsonyfa szerepére? Ez olyannyira hihetetlennek tunik, hogy jobb, ha előtte megvizsgáljuk például az angol „fenyő” szót. Az angolban a „fenyő”-re két szó is létezik: „pine” és „fir”. A „pine” hangalakban rokon a „fény” szavunkkal, hiszen a p hajlamos f-fé alakulni a nyelvhasonulás törvényei szerint (pl. páter–fáter), de a másik szó, a fir még szorosabb rokonságot mutat, ugyanis a közismert angol szó, a fire (magyarul: tűz, pír) szó tövét alkotja.

Az angolban tehát ugyanarra a megdöbbentő tényre bukkanunk: a fenyőfát fénylő, sőt tüzes fának, tűz-fának nevezik! Tekintetbe véve, hogy a magyar és az angol nyelv nyelvcsaládja, az ún. uráli és indoeurópai, mintegy hatezer éve válhattak el egymástól, ismét a távoli múltba visznek bennünket az újonnan megismert tények. Mindezt megerősíti a leggyakoribb fenyőfaj, a lucfenyő neve. A luc ugyanis a latin „lux” [magyarul: világ, világosság, nap(világ), élet] szóból ered (gondoljunk az „ex Oriente lux”, „Keletről jön a fény” szólásra), és így a lucfenyő kétszeresen is fényt hordozó. Ráadásul Luca napjának elnevezése is bekerül a képbe, és arra utal, hogy éppen tizenkét nappal karácsony előtt szokták a karácsonyfát fényestül felállítani.