Anyák és istennõk

Krisztus előtti kor

A sok ezer éves régészeti leletek tanúsága szerint őseink isteneiket és istennőiket ugyanolyannak ábrázolták, mint saját magukat. Meglepő hasonlóságokat és párhuzamokat találunk az egymással semmilyen kapcsolatban sem levő kultúrák istennő-mítoszai között. Már körülbelül Krisztus előtt 20 000-ből is maradtak ránk olyan szobrok, amelyekből világosan kiderül, hogy az anyaság és az istennők elválaszthatatlan fogalmak voltak. A nagy hasú és mellű szobrocskák hűen mutatják, hogy a termékenység, anyaság, születés-újjászületés, istennő szavak szorosan összetartoztak. Ebből a korból még egyetlenegy férfiistent ábrázoló lelet se került elő.

Az Anyaistennő mindenhol egyet jelentett az élő, a szent univerzummal, amelynek az emberiség, a Föld és minden földi élet a gyermeke. A bronzkorban is az istennőké volt a "főszerep", ők voltak az ég, a föld és a születés "urai". Mezopotámiában Ianna, illetve Istár döntött minden "fenti és lenti ügyben", akik természetesen nőneműek voltak. Ízisz - a menny, a föld és az alvilág királynője - volt az, aki tejet adott, táplálta az istennők sorát, aki életet lehelt a holtakba, aki az élet fájának is istennője volt.

Enúma agyagtáblái

Az Enúma elis agyagtábláin rögzített babilóniai teremtésmítosz az első olyan történet, ami az eredeti anyaistennő, Tiámat meggyilkolását meséli el. Ettől kezdve az istennő nem anya többé és a földi élet nem belőle származik. Megjelenik a férfiisten, aki irányítja a teremtést. A babilóniai mítoszban a hímnemű napisten hőssé válik, ahogy ezt aztán nyomon követhetjük a perzsa, héber, görög, római mitológiában is. Az "apaisten" lassan átveszi a főszerepet, az eredeti anyaistennő szerepe pedig fokozatosan csökken és átalakul, ahogy azt a három fő patriarchális világvallásban - a zsidó, a keresztény és az iszlám - is látjuk. Az isten a menny és a föld teremtője, míg az istennő maga volt a menny és a föld.

Így az azonosság a teremtő és a teremtés között megszűnt, az elkülönülésből pedig megszületett az anyag és a lélek. Az istennő-mítoszokban ennek a dualizmusnak nem volt értelme, a természet és az "alkotó lélek" eggyé váltak. Az Ószövetség Évája ugyan minden élő anyja, de ő az, aki miatt az egység és harmónia megszűnik. Szűz Mária azzal, hogy Isten Fiát hordozta méhében, bizonyos értelemben anyaistennővé vált.

Az anyák ma is "csak" azt teszik, amit sok ezer évvel ezelőtt. De vajon istennőként tiszteljük-e még őket?