Megvilágosodás és reinkarnáció? Az mi?

A vallásalapító, Guatama Sziddhárta a hagyomány szerint időszámításunk előtt 560 és 480 között élt Észak-Indiában. Az életrajz szerint hercegi származású volt, akinek rendkívüliségét csodás születése is bizonyította. Felnőtt korában egy öreggel, egy beteggel, egy halottal és egy aszkétával találkozva jutott el ahhoz a gondolathoz, hogy a szellemi útkeresést választja élete további részében.

Maga is remetévé lett, majd megvilágosodása után egy új vallási-filozófiai rendszer, a Buddhizmus elveit rakta le. Tanításainak legősibb gyűjteménye a Tripitaka (Három Kosár), az új vallás páli nyelven írt szent gyűjteménye.

• Az emberi tudás alapja az a felismerés, hogy az élet szenvedés, aminek az oka az érzékiség, az élet utáni vágy és a tudatlanság. Ezért leküzdésének útja sem lehet egyéb, mint az érzékiségtől, a cselekvéstől való tartózkodás, a szemlélődő passzivitás, az életösztön kikapcsolása, a radikális aszkézis és a meditáció.
• Aki mindezek gyakorlására képessé lesz, az megszabadul a lélekvándorlással járó újjászületés terhétől, és eljut a Nirvánába, ami a létvágy kialvása, a teljes megsemmisülés, a nemlétezés. Metafizikáján túl, a Buddhizmus elsősorban erkölcsfilozófiai rendszer. Olyan vallás, amelynek nincsenek istenei, és nincs mitológiája sem. Maga Buddha nem tagadja istenek létezését, de nem tulajdonít nekik nagy jelentőséget.

A Buddhizmus lényege erkölcsi és viselkedési elveinek, életszabályainak sora. Alapja öt szabály, amelyek a Nirvána felé vezetnek.

Tilos bármely élőlény elpusztítása, mások tulajdonának elvétele, más asszonyának érintése, a hazugság, és a részegség. A szerzeteseknek szüzességet, és vagyontalanságot kell fogadnia, és aszkétikus módon kell élnie. Az aszkézis célja a teljes passzivitás és a lét utáni vágyak kioltása.

Az új hit hamarosan népszerű lett Indiában, és erős missziós hajlandóságával gyorsan utat talált Kína, Tibet, Délkelet-Ázsia felé. Idővel saját mitológiát és rítust is teremett, magába építve a befogadó vidékek vallási képzeteit és szokásait. Ennek megfelelően sok irányzata jött létre, a legfontosabb a Hinajána ("Kis Szekér") és a Mahajána ("Nagy Szekér"). Az előbbi fokozott aszkézist hirdet, és a szerzetességet népszerűsíti. Úgy véli, hogy az üdvösség elérése, csak kevesek privilégiuma. Ez az exkluzív felfogás, csak szűk körben terjedt, és mára Sri Lanka kivételével, szinte mindenütt elenyészett.

A Buddhizmus terjedésében a főszerep a másodikként említett (Mahajana) irányzatnak jutott. Ezt a tant a személyes istenek sokasága, a mitológia és a gazdag rituális formalizmus jellemzi. A tökéletesség útja mindenki előtt nyitva áll, a Nirvánába eljutó Bóddhiszatvák e hit sajátos szentjei.

Az elmúlt két évezred során a Buddhizmus gyakorlatilag kiszorult szülőföldjéről, Indiából. Ugyanakkor népszerűvé vált a Távol-Keleten, Kínában, Japánban és Mongóliában, ahol helyi vallási elemekkel keveredve tovább él. Tibetben, és Mongóliában kialakult a Buddhizmus erősen mágikus, mitologikus változata, a Lámaizmus, amely ma talán a Buddhizmus legjellegzetesebb irányzata. Japánban született meg a Zen vallási, meditációs iskola.

A buddhizmus a nyugati énközpontú, az én szerepét hangsúlyozó szemlélettel szemben tagadja az én létét. A múlt-jelen-jövő folyamatában átélt azonos én elképzelését csak a tudatlanság termékének tartja.
A személyes én buddhista szempontból nem más, mint az aktuális testi és tudati folyamatok gyorsan váltakozó konstellációja. Olyan képződmény, mint a lenyűgöző szivárvány, amely önmagában és állandóságában nem létezik, csakis a víz-levegő-fény aktuális egymásrahatásaként. A testi és tudati folyamatok hihetetlen gyorsasággal megjelenő és elillanó működések, amelyek a testi szerveken keresztül jönnek létre külső és belső formák keltette inger hatására, válnak érzetté és kerülnek azonnal egy minősítő helyzetbe. Ennek révén válnak az érzetek kellemes, kellemetlen vagy semleges érzésekké, amelytől már csak egy lépés a gondolati koncepció kialakulása révén megjelenő elutasítás vagy éppen megszerzési vágy.

Az újjászületés törvénye alól az istenek sem lehetnek mentesek, maga Buddha is számtalan megelőző életet élt (többek között isten is volt), mígnem megvilágosodott. A buddhizmus nem tanítja a lélek egységét és halhatatlanságát. Az ember anyagi összetevőit, nem a szellemi lélek, hanem az élet vágya kapcsolja egybe. Az újjászületések során ez az életvágy újra egyesíti a halállal szétesett tudatot, de most már új kombinációban, az új létfoknak megfelelően. Ha az életvágyat – amely nem halhatatlan – sikerül az embernek kiirtania magából, akkor semmilyen erő sem kényszerítheti a tudatot arra, hogy új szenvedések forrásai legyen. A vágyaktól való szabadulást és az azt követő teljes feloldódást – a Nirvánát – a buddhista etika öt kötelező szabályának a betartásával lehet elérni: nem szabad ölni sem embert, sem állatot, nem szabad elvenni más tulajdonát, nem szabad érinteni más asszonyát, nem szabad hazudni és nem szabad bort fogyasztani. A buddhista szerzetesek (nők és férfiak) ennél azonban sokkal többre kötelezettek: teljes vagyontalanságot és szüzességet fogadnak, és az öt alapszabályt is szigorúbban tartják. A korai buddhizmus nem az istenektől várta az emberi jövő jobbra fordulását, hanem azt tanította, hogy az kizárólag az ember hatáskörében van. Ily módon az istentisztelet szerepe is háttérbe szorult. A korai buddhizmus nem tagadta ugyan az istenek létét, de azokat a megvilágosodott embereknél alacsonyabb rangúaknak tartotta, és így tulajdonképpen az ateizmus határát súrolta.