Csábítsd el egy pillantással!

Ennek mélyén ősi folyamatok húzódnak, az élet fenntartásában ugyanis fontos szerepük van azoknak a hívóingereknek, amelyek molekuláris, azaz rezgésszinten fejtik ki hatásukat. Ahogy differenciáltabbá válik az élet, annál szerteágazóbb az imént említett ingerek cseréje – tudtuk meg dr. Iván László pszichiáter-gerontológus professzortól. Az emberi agy ebből a szempontból is csodálatos, működése során megszámlálhatatlan hívóingert fogad és továbbít, értelmezi a szemmel láthatatlan üzeneteket, és azon nyomban reagál is rájuk.

A felszín alatt

A legtöbben lenyűgözve figyeljük az új tudományos eredményeket, amelyek a pozitív és negatív érzelmek, valamint a stresszkeltő hatások sajátos változatait írják le – kezdi a szakember –, és rávilágítanak arra, hogy az azonos vagy nagymértékben hasonló folyamatok sokszor teljesen ellentétes reakciót váltanak ki belőlünk.

Mitől lesz valami/valaki szimpatikus?

Marx György fizikus úgy fogalmazott, hogy mindannyian sugárözönben élünk, amelynek mechanizmusát nehéz lenne tökéletesen feltérképezni. A mai napig nem tudjuk pontosan, hogy mire alapozza az emberi agy a szimpátiát, a vonzódást, az ellenszenvet vagy a taszítást. Kérdőjelek övezik az önazonosság érzetét, valamint a magunkkal való elégedettség / elégedetlenség kialakulását is. Hasonlóképpen ismeretlen számunkra az is, hogy hogyan, milyen viszonyok és folyamatok révén reagálunk a környezetünkre és az onnan érkező ingerekre. Az egészen bizonyos, hogy miliőnk komoly pszichológiai és közösségi hatást fejt ki, ami – élőhelytől függően – népcsoportok, népek, családok életét befolyásolja.

Azt is jól tudjuk, hogy bizonyos területeken az emberek különbözőképpen reagálnak egymásra: vannak, ahol agresszívabbak, másutt szelídebbek, helyenként változik az alaphangulat, az érzelmek kifejezésének intenzitása – és ezekben a különbségekben nagy hangsúlyt kap a környezeti hatások összessége.

Az érzékiség az érzékelőrendszerek differenciálódásával, az ember személyiségén keresztül több fontos alappillérre épül. Az egyik a kódolt biológiai adottság, vagyis hogy egyénenként milyen különbözőségek figyelhetők meg az érző-idegsejtek, az érzékelő szövetek és az ingertovábbító szervek rendszerében. Meghatározó még, hogy az ingerfelfogó szervek közül melyik a leginkább domináns: a szaglás, a látás, a hallás, az ízlelés, a hő- vagy netán a fájdalomérzékelés?

Az érzékelés mintái

Mindez azonban csak alapszinten érdekes, később ugyanis szorosan összefonódnak, és az emberi lelki működéshez vezető úton egységekbe, mintázatokba rendeződnek, amelyeknek csak nagyon kis része kerül felszínre, következményeik azonban rányomják bélyegüket az érzékelésünkre. Ez a folyamat a szimpátia kialakulásához hasonlóan értelmezhető, ez esetben is igaz ugyanis, hogy lent a mélyben – egy teljesen még nem ismert mechanizmus során – több dolog rendeződik egységbe, aminek eredménye szinte visszafojthatatlanul tör felszínre.

Ősi minták nyomán

Lényeges kérdés az is, hogy az évek múlásával, az időbeli változások hatására mi minden áll össze az egyén számára, és mindez hogyan nyilvánul meg sajátos jellemzőként (úgynevezett fenotipikus adottságként) a személyiségében. Az sem mindegy, mikor mennek végbe a fenotipikus elrendeződést kialakító folyamatok, ami a genetikai kódok sajátos változásain keresztül, a háttérből irányítja az egyén általi kifejeződést. A rendkívül változatos genetikai kódolásnak köszönhető a különféle sajátos kultúrák létrejötte, amit más szóval genotipikus hatásként írhatunk le.

Kollektív tudattalan

Valószínűsíthető, és a kutatási eredmények is mindinkább azt támasztják alá, hogy az ember személyisége a fent említett hármas egységre épülve és ősi mintázatokat megőrizve válik egyedivé. Mindez tökéletesen illeszkedik C. G. Jung kollektív tudattalanról alkotott nézeteibe, amelyekben nagy jelentőséget kap a fantázia, az álmok, valamint a mesék és mítoszok világa. A kollektív tudattalan a benne rejlő álmokkal, mítoszokkal, érzelmi hatásokkal és egyéb jellegzetességeivel együtt segít hozzá bennünket az egyedi reakciókhoz.

Egykor és most

Gondoljunk csak bele, hogy milyen volt az ősember szépségideálja: a mai szemmel nézve nagyon kövér, nagy hasú, hatalmas popsijú és rendkívül telt mellű, alacsony termetű nőket csodálták, számukra ők testesítették meg a szépséget és a vonzerőt. Ha végigvesszük a különféle történelmi korok szépségideálját, mai szemmel nézve igencsak meglepő vonzódásokkal találkozhatunk.

Az időbeli változásokon túl, kultúrkörönként is eltér, hogy mit találtak kívánatosnak, imponálónak. Láthatjuk tehát, hogy az érzékiség alapját – az emberiség ősi kultúrájától kezdve egészen a mai napig – a kollektív tudattalan sajátos lenyomatai és mintázatai adják. A nemek közötti vonzerő következtében kialakuló válaszok és magatartásformák szintén ennek tükrében alakulnak egyedivé, megőrizve az ősi folyamatok alapvető célját, a fennmaradást.

A képzelet ereje

Az ősemberek által készített sziklarajzok és kis szobrocskák alkotóinak a kezét a fantázia vezette, ők ugyanis nem választották el a racionális valóságot az álmok és az érzelmek sajátos világától, így ezt a kettőt összemosva, amolyan ősi emlékezésgazdagító hallucinációra támaszkodtak. A művészeti alkotásokon kívül az istenekről szóló mítoszok is erre épülnek, hiszen azok is a valóság és az álmok világában játszódnak, szereplői emberi és isteni tulajdonságokkal rendelkeznek, és a történetek során rendkívül fontos szerepet kapnak a szimbólumok is.

Ha szigorúan szakmai szemmel vizsgálnánk a létrejöttüket, azt mondhatnánk, hogy ezek az alkotások pszeudo-hallucináció következményei, vagyis a valódi érzékelés folyamatában teret kapnak a korábbi emlékek és a gazdag fantázia elemei is. Az idő múlásával mindez korszakonként, kultúránként és egyedileg is differenciálódott, ebből adódóan az érzékiség azon alapvető célja, hogy a reprodukció érdekében biztosítsa a vonzerőt, az élményszerzés és a szexuális öröm igényével gazdagodott.

Színes fantázia

Ebben nagyon fontos szerephez jut a fantázia, amivel nemcsak a már átélt kellemes élményeket idézhetjük vissza, hanem álmodozhatunk, ábrándozhatunk, s mint azt jól tudjuk, ebben a különleges világban semmi nem szab határt képzelőerőnknek. A fantázia, a gazdag képzelet nagyon fontos szerepet kap a költészetben is, például a szinesztézia megalkotásában: ennek során keverednek, mégis egyszerre jelennek meg a különféle érzékszervvel érzékelhető ingerek.

Csodálatosan használja ezt a költői eszközt például Ady Endre, amikor azt mondja: „Nevednek számban jó íze van”, vagy „Szent mennydörgést lát szemem”. Az álom- és fantáziavilág átszövi a művészet világát, de rendkívüli módon színesítheti az emberi kapcsolatokat is. Az ezotéria is nagy jelentőséget tulajdonít az érzékiségnek, az érzékelésnek, amikor a kapcsolatok mágikusságát kutatja.

Az ember színes fantáziája azonban nemcsak örömmel ajándékozhat meg bennünket, hanem kínokat, gyötrődést is okozhat, például akkor, ha számtalanszor végigjátsszuk magunkban az elveszett szerelmek, az elveszett kapcsolatok és elmulasztott lehetőségek lehetséges folytatását, mind többször felidézve magunkban azt az érzéki élményt, amelyről lemaradtunk.