Így ismerheted meg önmagad!

A jövő megismerésének vágya velünk van, amióta megjelentünk a Földön. De míg józan eszünk ösztönösen kérdez rá a jövőt meghatározni próbáló módszerek és képességek megbízhatóságára, azt már jóval ritkábban kérdezzük meg magunktól, hogy tulajdonképpen miért is érdekel bennünket mindez.

A jövő felfedésének és befolyásolásának - talán meglepő módon - egyik legfontosabb területe a tudomány. A tudományos gondolkodás egyik alapvetése az a szemlélet, mely szerint az élet minél több területén ismerjük meg a világ történéseit, összefüggéseit, törvényszerűségeit, annál biztosabban tudjuk megjósolni, hogy egy-egy konkrét esetben mi fog történni. Ez pedig megadja azt a lehetőséget és hatalmat is a számunkra, hogy beleszólhassunk a történések jövőbeli menetébe.

Előre megírt forgatókönyv?

Alapvetően más szemlélet az, amikor a jövőnkre úgy gondolunk, mint egy már előre megírt, a közreműködésünktől független forgatókönyvre, ami bekövetkezik és lejátszódik, bármi történjék is. A jövő ilyesfajta megélése közel van a sors, még inkább a megírt sors, az elrendelt sors és az isteni akarat fogalmához. Ha a jövőt így képzeljük el, szinte magától értődően adódik, hogy a jövőről lehetséges információt szerezni, meg lehet jósolni, újabb világnézeti kérdésbe csak akkor botlunk, ha a megjósolt jövő megváltoztathatóságáról gondolkodunk.

Ha túllépünk a tudomány, a hétköznapi tapasztalat és a józanész emberi szintű információkeresésén, világnézetünktől függően két forrásból tudakolhatjuk meg a jövőt.

• Az egyik, ha feltételezünk egy vagy több istent, illetve más szellemi lényeket, jövőnket alapvetően ők nyilatkoztatják ki rituálék, váratlan jelenések, álmok, intuíciók, szellemutazások, látomások révén.
• A másik pedig, ha a világ számunkra egy mindent átható, dimenziókat átfogó törvényszerűség vagy világrend, akkor inkább a csillagokhoz vagy a sorson, a véletlenen alapuló jóslatokhoz (kocka, kártya, csontok, madarak stb.) fordulunk.

Jövőnk tudója tehát vagy a személytelen sors, a világrend, vagy egy személyes Isten, vagyis egy vagy több más szellemi lény.

A jóslatkérésnek számtalan módja létezik

A jóslatkérésnek rengeteg módját ismerjük. A világon mindig voltak jósdák, intézményesített jövendőmondó helyek, mint pl. Delphoi, ahol Apollón válaszolt a hozzáfordulók kérdéseire. Sok jós dolgozott ómenek, előjelek értelmezésével: számos kultúrkörben értelmezték a madarak röptét, vagy csontokat, köveket, ágacskákat dobtak, az égő parázsban megjelenő formákat figyelték, stb. Szinte végtelen a sora azoknak a szimbolikus jelrendszereknek, amelyek a rezonancia elvén és a kozmikus szinkronicitás alapján működnek (asztrológia, tarot kártya, Ji King stb.).

Az egyik legősibb "jósda" az álmok világa, hiszen jöhetett valaki álomfejtést kérni már megtörtént álomra, lehetett kifejezetten prófétai álmot is kérni konkrét kérdésre, de gyakran teljesen váratlanul jelent meg egy isten, szellem vagy szent egy kijelölt egyénnek. Az ősi kultúrákban elsősorban a sámán/táltos tett célirányos lélekutazásokat részben a jövő megtudakolására, részben annak befolyásolására. Szinte minden földrészen megtalálhatók a megszállás, a prófétai megszállottság különböző formái, melyben egy szellemi lény birtokba veszi egy ember testét, gondolatait, mozdulatait, hangját, és rajta keresztül szólal meg. Ehhez hasonló a médiumi elragadottság, amelyben az egyén úgy éli meg prófétai ihletét, hogy az általa közvetített jóslat egy magasabb szellemi lény közvetlen üzenete. Ugyancsak mindenütt megtalálhatók a transzállapotban megélt misztikus élmények és prófétai látomások, amelyeket néha csak nagyon nehezen megfejthető, szimbolikus formában tud a látnok szavakba, képekbe önteni, és azok a jelenések, ahol egy szellemi lény közvetlenül jelenik meg egy embernek, akinek konkrét, gyakran egész népeket vagy az egész emberiséget érintő üzenetet ad át. Nem tételez fel külső szellemi lénytől jövő üzenetet az olyan prófécia, amely valami intuitív belső tudásból, megérzésből ered. Ennek szinte archetípusa a vak jós, akit hétköznapi látása nem tesz vakká egy mélyebb-magasabb, rejtettebb valóság szemlélésére.

Szubjektív elemeket is tartalmaznak

Az összes jövendőmondó módszerre jellemző, hogy valamiféle szubjektív, a személyes élményt és értelmezést magába foglaló eleme is van. Hogy egy asztrológiai képletből egy asztrológus mit ért meg, egy képlet mely aspektusait emeli ki vagy hozza összefüggésbe egymással, óriási mértékben függ személyes érzékenységétől, egyéniségétől, világnézetétől, gyakorlottságától, tudásától. Ugyanez vonatkozik a tarot képeinek, a tenyér vonalainak, a Ji King jelképeinek, és bármi más szimbolikus rendszer képleteinek elemzésére. Hogy a parázsló tűz formáiba, a madarak röptébe, az áldozati állatok zsigereibe milyen utalást, jóslatot lát-hall bele valaki, ugyancsak szubjektív adottságok függvénye.

A jövőt érintő megnyilatkozások egy másik rendkívül fontos eleme, hogy valamiféle megváltozott tudatállapot - transz, meditáció, imatudat, álom, elragadtatás, misztikus élmény - jellemzi. Már a hétköznapi álmodás is megváltozott tudatállapot, de ilyen a művészi ihlet, az intuitív "vak jós" meditatív befelé fordulása, a delphoi jósnő eksztázisa, a sámán/táltos transzutazása, a megszállottság, a médiumi elragadtatás, a mély ima, az Isten előtt állás lelki élménye.

Kérdés nélkül nincs válasz

A jövő fürkészésének harmadik legfontosabb jellemzője a szimbólumok használata. A szimbolikus kommunikáció újra kiemeli értelmezésük szubjektív, személyfüggő aspektusát. Míg a kártyák, az asztrológia stb. világa csupa-csupa jelkép, a megváltozott tudatállapotokban megélt élmények és tapasztalatok is ritkán tolmácsolhatók másképpen, mint a szimbólumok nyelvén.

Jövőnk kifürkészésének még egy rendkívül fontos aspektusa van: maga a kérdező. A jövő tudásának igénye alapvetően akkor erősödik fel bennünk, amikor vagy elégedetlenek vagyunk a jelennel, vagy szorongunk, és jelenbeli szorongásunkat a jövő eseményeire vetítjük ki, vagy azokkal okoljuk. Az első jelenség könnyebben érthető, hiszen aki boldog, aki a helyén érzi magát, az nem a jövővel foglalkozik, hanem éli és élvezi a pillanat, a jelen élményét.

Ha önmagad ismered, ismered a jövőd is!

Ennél sokkal összetettebb jelenség a szorongás. Amikor félünk például a betegségtől, az elszegényedéstől, a szerelem hiányától, a veszteségtől, ezért megpróbáljuk elkerülni azt, amit tehát negatív jövőképként képzelünk el.
Mindettől ugyan az életünk nagy valószínűség szerint nem változik meg, szorongásaink nem csökkennek, a jövőnk továbbra is meglepetésként érhet bennünket, de legalább azt gondolhatjuk, hogy biztonságban vagyunk, hiszen a pozitívumok megteremtésén fáradozunk. Így viszont soha nem a jelenben élünk, hanem egy olyan virtuális jövőben, amit soha nem érünk el. Tudat alatt pedig szorongunk tovább, hiszen a múlt már múlt, a jelen nem létezik a számunkra, a jövő pedig még nincs, vagy soha nem valósul meg. Ez az a lélektani pillanat, amikor elindulunk a "„delphoi" jósda felé, hogy odaérve ez a felirat fogadjon bennünket: Ismerd meg önmagadat!

Ha ismered önmagadat, ismered a jövődet is. Ezzel jócskán feladja nekünk a delphoi jósda a leckét, így örömest fordulunk biztonságosabb, objektívebb módszerekhez. Kirakjuk a tarot kártyákat, felállítjuk a horoszkópunkat, megvizsgáljuk a tenyerünk vonalait, és azt tapasztaljuk, hogy mindenki szimbólumokat próbál értelmezni, mindenki a saját személyiségén szűri át a nekünk szóló üzeneteket, az információ pedig vagy nehezen érthető, vagy megint csak erősen szubjektív. Ehhez hozzátesszük saját szubjektivitásunkat is, és az elhangzó jóslatokból csak azt értjük meg, csak arra emlékszünk, amit még el tudunk viselni, és ami nem ellenkezik a saját elképzeléseinkkel és tapasztalatainkkal.

Így aztán akarva, nem akarva, önismerettel távozunk a "jósdából" - csak éppen legtöbbször észre sem vesszük, annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy magát a "jóslatot" próbáljuk megítélni. A jövőnk megismerésének vágyában igyekszünk elfelejteni, hogy jövőnk tudása csupa-csupa szubjektív igazság mentén született meg, pedig az valójában belénk volt írva, akkor is, ha egy kívülálló személy olvasta le a tenyerünkről, olvasta ki a horoszkópunkból, vagy az általunk húzott kártyák szimbólumaiból.

Amit tudat alatt tudunk magunkról, azt valósítjuk meg a világban!

Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a jövődet! Amit tudat alatt tudunk magunkról, azt hozzuk létre, azt valósítjuk meg a világban is. De sorsunkra, Isten akaratára, hivatásunkra, szerelmünkre, vágyainkra is csak lényünk mélyén lelhetünk rá. Hiszen tudatalattink szimbolikus, képi világa, ahová befelé fordulás, meditáció, ima, elmélyülés, önismeret útján lehet betekintést nyerni, az istenek világa is: ott lakik a bennünk élő Apollón, a bennünk élő Dionüszosz, de Hádész, Aphrodité és minden más isten is, akiktől valóban megtudhatjuk, hogy mire számíthatunk, kik vagyunk, mire vagyunk teremtve.

Ott tudjuk meg szorongásaink igazi okát is, mely igen gyakran nem feltétlenül sors szintű elrendelés, nem karmikus törvényszerűség, nem is a csillagokban van megírva, hanem az életünk során begyűjtött érzelmi sérülések fájdalma. Ott vehetjük észre, hogy mindaz a sok rossz, amit a jövőbe vetítünk, és aminek bekövetkeztétől félünk, már régen jelen van bennünk: jövőbe vetett félelmeink messze túlnyomó többsége már meglévő sebzettségünk, magányunk, lelki nélkülözésünk kivetítése a jövőbe. Ezektől pedig semmiféle jóslat nem véd meg minket, hiszen mindez nem a jövőben, hanem a jelenben van!

Ahogy bent, úgy kint, ahogy lent, úgy fent

Magunkba nézve azonban nemcsak tudni fogjuk a jövőt, hanem meg is teremthetjük, hiszen az „ismerd meg önmagadat” egy másik megfogalmazása így hangzik: ahogy bent, úgy kint; ahogy fent, úgy lent. Önmagunkat is, Istent is csak saját bensőnkben tudjuk szóra bírni. De ahhoz, hogy szóra bírjuk, kérdeznünk kell. Konkrét kérdéseket kell feltennünk. Lelkünk jósdája nem mozi vagy kávéház, ahol csevegni lehet és várni, hogy mit vetítenek. Ha lelkünk jósdája elé kérdés, vágy, szenvedés vagy szenvedély nélkül állunk, nem lesz válasz. Ha létünk időbe vetett, mulandó voltáról megfeledkezünk, és csak élünk bele a vakvilágba, lelkünk mélyén az istenek sem állnak szóba velünk.