Legyünk gyengédek egymással!

Gyöngédek akkor vagyunk, amikor szívünket átjárja a szeretet és a megértés intimitása, türelemmel, elfogadással, törődéssel, szinte anyai gondoskodással fordulunk egymás felé, és az örömteli szívjóság tapintata, finomsága és kedvessége árad belőlünk. Ilyenkor távol esik tőlünk minden védekezés és önigazolás, minden támadás és önzés, és örömmel látjuk, ahogy szerető, gyöngéd, elfogadó kisugárzásunk melegétől mások teste-lelke, teljesítőképessége is virágba borul.

A gyöngédség nagy ellentmondása

A valódi gyöngédség nagy paradoxona az, hogy hatalmas belső erő és széles látószög nélkül csak az egyes személyekre, csoportokra, dolgokra vonatkoztatva tudjuk azt megvalósítani. A gyöngédségnek létezik egy tágabb értelmezése is, amit Erich Fromm a szeretettel kapcsolatban így fogalmaz meg: "A szeretet elsősorban nem egy meghatározott személyhez fűződő viszony; a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága... a világ egészéhez." Talán érdemes egyszer a gyöngédségnek olyan megjelenési formáit is átgondolnunk, amelyek túlmutatnak az egy-egy emberhez fűződő gyengéd intimitáson. Fromm szerint "ha igazán szeretek egy embert, akkor minden embert szeretek, szeretem a világot, szeretem az életet". De ehhez hatalmas lélek, hatalmas erő és hatalmas bölcsesség kell.

Egy régi mese

Egy régi mese szerint valaha a nyúl és a bivaly voltak a leggyorsabb állatok. Vetélkedésük lezárásaként egyszer versenyre hívták egymást. A nyúl puha lábain szinte repült a levegőben, de a bivaly dübörgő száguldása mégiscsak gyorsabbnak bizonyult. A nyúl, vesztésre állva, egyszer csak odaszólt a bivalynak: "Vigyázz, nehogy szilaj patáiddal olyan földrengést idézz elő, amely téged is elnyel!" A bivaly úgy megijedt saját erejének pusztító hatásától, hogy a nyúlnak onnantól kezdve már nem volt nehéz nyernie. A mese szerint a bivaly azóta lépked olyan lassan és óvatosan.

A történelem színpadán a bivaly és a nyúl történetének leghíresebb változatát Mahátma Gandhi mesélte újra a brit gyarmatbirodalommal szemben - bár nem ebből a "baráti mérkőzés" alaphelyzetből. Gandhit az a mérhetetlen nyomor és szenvedés késztette cselekvésre, amit a brit gyarmati uralom Dél-Afrikában és Indiában okozott. Mivel azonban Gandhi a történelemből azt tanulta meg, hogy az erőszak csak további erőszakot szül, mindenre kiterjedő alapelve az erőszakmentesség lett. Egy percig sem habozott, hogy alapelveit önmagán kezdje alkalmazni. Böjtölt, meditált, saját kézzel szőtte azt a vásznat, amibe öltözködött, nem vett külföldi holmikat, önellátásra rendezkedett be, megelégedett az egészen kevéssel, és még a fegyveres erőszakkal szemben is megértő és toleráns volt - csak éppen nem hódolt be neki. Hihetetlen ereje abban állt, ami a mesebeli nyúlnak is meghozta a győzelmet: nem ítélkezett, nem bántott, csak szembesítette a másik felet saját viselkedésének pusztító erejével.

Soha sem ítélkezett, a hibát önmagában kereste

Gandhi "gyöngédsége" transzcendens világnézetében gyökerezett: sokkal magasabb dimenziójú törvényszerűségek működését érzékelte maga körül, mintsem hogy az igazság bajnokaként bárkit is megítélt volna. Ha valami nem működött, magában kereste a hibát, böjtölt és meditált. Bízott abban, hogy az univerzum alapvetően "gyöngéd" hely, amibe még neki sem kell beleavatkoznia: ami összhangban van a létezés örök törvényeivel, az előbb-utóbb győzedelmeskedik, ami pedig nincs, annak saját diszharmonikus működése fog előbb-utóbb véget vetni.

Megítélni csak saját tetteinket tudjuk. Gandhi unokájára apja egyszer rábízta, hogy a városba beutazva vigye el autójukat szereltetni, amíg ő mással lesz elfoglalva. A fiú ezt el is intézte, de útközben becsábult egy moziba, így végül elkésett a megbeszélt találkozóról. Füllentő mellébeszélését apja rögtön észrevette, és ezt mondta: "Valamit elrontottam a nevelésed során, hogy nem bízol bennem, és nem mered megmondani az igazat. Ezért én most gyalog megyek haza, hogy útközben átgondolhassam, mit csináltam rosszul."

Túl kell lépnünk saját érdekeinken

Gyöngédek akkor tudunk lenni, ha túllépünk saját érdekeinken, és szinte anyai elfogadással, törődéssel és szeretettel fordulunk valaki felé. Ahhoz, hogy egész - természeti és emberi - világunkhoz gyöngéden tudjunk viszonyulni, még több kell: a "szeretet önzésén" is túl kell lépnünk, és nemcsak a számunkra kedves és fontos emberekkel, dolgokkal kell törődnünk, hanem minden emberrel, a világ minden dolgával és Földünk jövőjével is.