A lélek fényének útja

A keresztény karácsony a pogány vallások téli napfordulós ünnepeire való hasonlóság okán került december végére. Lényegét az a természeti jelenség alkotja, hogy a nappalok ebben az időszakban rövidebbek, kevés a külső fény, a sötétség és a hideg uralja a világot. Olyan ez, mintha minden meghalni, megmerevedni, elsötétülni készülne. A sötétség e legfélelmetesebb mélye azonban magában rejti azt a misztikus fordulópontot, ahol a fény mégiscsak újjászületik, lassacskán elkezd növekedni, és fél év alatt teljesen úrrá lesz a sötétség erőin.

Ismerjük a lélek fényének útját

A keresztény hagyományban Jézus élete és megváltói működése szimbolikusan ugyanerre a képletre rímel rá: szinte észrevétlenül született meg, lassan felnőtt, és egyre nyilvánvalóbbá vált működése, majd életútja végére a "fény" teljes kiáradását - az emberi élet megváltását - hozta el. Függetlenül attól, hogy a kereszténység, mint vallás mennyire áll közel valakihez, a lélek fényének ezt az útját mindenki ismeri. Az emberi léleknek ösztönös tudása van a halál túléléséről, az újjászületés misztériumáról, annak ellenére is, hogy mindeközben mulandóságáról sem feledkezik meg.

A tél közepén újra növekedésnek induló fény azért ünnep még ma is, mert ez a jelenség az emberi élet egyik központi témája, amikor minden elsötétül, amikor kívülről nem jön segítség és melegség, az ember belső - lelki, szellemi, esetleg transzcendens dimenziókra is nyitott - fénye képes újra életet és lelket lehelni mindenbe és mindenkibe, ami-aki megváltásra szorul.

Sokan szinte rettegnek az ünneptől

Ezek után talán már fel sem merül a kérdés, hogy mai világunkban van-e még létjogosultsága a karácsonynak. Sokkal inkább elgondolkodtató azonban az a jelenség, amely annyira terjed, hogy már tabu mivoltát is kezdi elveszíteni, amely szerint az emberek óriási hányada szinte retteg a karácsonytól! A segítő foglalkozású emberek a karácsony előtti hetekben gyakran szinte le sem tudják tenni a telefont, mert percenként hívja őket valaki kétségbeesve: "Hogyan fogom kibírni azt a néhány napot, amikor semmi sincs nyitva, még munkába sem lehet menni, és napokat kell a szeretteim (?!) között, esetleg egyedül eltöltenem?" Sajátos módon ezt a mély szorongást más ünnepek alkalmával egyáltalán nem, vagy lényegesen kisebb mértékben éljük át…

Nehéz nem őszintének lenni

A karácsonyt manapság a szeretet ünnepének nevezzük, ezért azt is gondolhatnánk, hogy azok félnek a karácsonytól, akik a szeretettel hadilábon állnak, vagy akiknek valami oknál fogva szeretetteik nélkül kell eltölteniük az ünnepeket. A karácsony azonban még ennél is többről szól: ilyenkor nagyon nehéz nem őszintének lenni. A karácsony az a rövid pillanata az évnek, amikor egymás szemébe nézve szinte torzítás nélkül látunk rá önmagunk és emberei kapcsolataink valóságára. Karácsonykor, a tél sötétségében létünk mélyebb dimenziói sejlenek fel, és magunk előtt sem tudjuk titkolni, hogy saját lelkünk belső fénye és emberi kapcsolataink melege milyen mértékben hatja át az életünket.

A karácsony szó szerint a mennyországot varázsolja a földre, ha önmagunkba és egymás szemébe nézve fényt látunk. De elénk tárhatja életünk felszínességét, céltalanságát, kapcsolataink ürességét, adott esetben pedig a hozzánk legközelebb álló emberektől való félelmünket, irántuk érzett - és fel nem dolgozott - haragunkat és megvetésünket is. Ilyenkor szinte zsigeri szintről sejlenek fel bennünk azok a kérdések, hogy végső soron miért is élünk, és kikkel töltjük életünk nagy részét: gazdagítjuk-e egymást, örömöt jelentünk-e egymás számára, vagy menekülünk egymástól. Kifelé ilyenkor is el lehet játszani mindenféle szerepet, de a tél közepén - amikor azt ünnepeljük, hogy a föld és az ég egybenyílik, és angyalok szállnak a földön is - talán mindennél fájdalmasabban tud belénk hasítani az értelmetlen létezés kietlensége, az elpocsékolt idő felett gyász, a magány és a transzcendens otthon-nélküliség.

Nem csoda, ha ilyenkor szinte hálásan vetjük bele magunkat az ajándékvásárlás és a sütés-főzés-takarítás hajszájában, és alig várjuk, hogy elteljenek az ünnepek.

Önmagunkkal sem vagyunk jóban

Karácsonykor azonban nemcsak az a probléma, hogy egymással nem vagyunk jóban, hanem az is, hogy önmagunkkal sem. És ha minderre, kissé "felülről" - az "angyalok" szemével - is rálátunk, valami mély fájdalom kavarodik fel bennünk. Karácsonykor kissé közelebb kerülünk gyermeki önmagunkhoz, lelkünk eredendő ártatlanságához és sebezhetőségéhez, és szinte kozmikus gyásszal tölt el bennünket, hogy már sem önmagunkban, sem másokban nem tudunk angyalt látni.

Pedig, ha karácsonykor nem akarunk vacogni, legalább önmagunkban fel kell tudnunk fedezni az angyalt, meg kell tudnunk lebbenti a szárnyunkat, és meg kell találnunk a mennyország bejáratát. Mindeközben azonban esetleg azt vesszük észre, hogy az élet viharaiban eltört a szárnyunk, esetleg sok más sebből is vérzünk, és ha a repülésre gondolunk, inkább érzünk fájdalmat és fáradtságot, mint örömöt.

Az angyalok leszállnak a földre

Minden gyermek tudja, hogy karácsonykor magától is megnyílik az ég, és ha kissé felemeljük a szemünket, észrevesszük, hogy az angyalok magunktól is leszállnak a földre. Nézzünk vissza saját gyermekkorunkra, és tudni fogjuk, hogy semmi nem igazabb és valósabb a világon, mint az a gyertyalángszerű fény, amely az emberi lélek mélyéről világít a tél, a hideg, a sötétség időszakának közepén.