Rituális labdajátékok

Az amerikai foci őse lehetett?

A közép-amerikai indián népek szinte kivétel nélkül űzték azt a rituális labdajátékot, amelynek a neve tok-ta-pok (tolték eredetű szó) volt. A pályavetélkedőt sok esetben szó szerint véresen komolyan vették, hiszen a tétek általában emberfejek voltak. Számos leírás maradt ránk, és többször is megemlíti a maja indiánok szent könyve, a Popol Vuh is az erről szóló történeteket.

Az egymás ellen küzdő két csapat mindegyike 2-3 (esetleg 5-7) főből állt, akik komoly védőfelszerelést - bőr nyakvédőt, álarcot, kesztyűt, ágyékkötőt és térdvédőt - hordtak. Mindezt igencsak indokolta a nehéz gumiból készült labda súlya (40 dekától akár 4 kg is lehetett). A játékosok bőr ágyékkötőjén a vörös és fekete szín mitikus égtájakra - keletre és nyugatra - utalt.

A játéktér Földünket szimbolizálta

A labdajátéktér, amelynek felezővonalán innen és túl felsorakozott a két csapat, élükön egy-egy csapatkapitánnyal, voltaképp a laposnak és szögletesnek tekintett Föld modellje volt, négy sarkán különböző színű (vörös, fekete, fehér, sárga) égtájat jelző szögletekkel. A Chichén Itzá-i labdajátéktér 168x38 méteres (a mai futballpályák 110x60 méteresek - a szerk.), két hosszanti oldalán domborművekkel díszített magas fallal a végén templommal.

A játék célja az volt, hogy a pályán haladva állandóan a levegőben röpülve tartsák a labdát, amelyet csak csípővel, vállal, térddel lehetett érinteni, és hogy a labda végül is áthaladjon a falon csaknem 3 méteres magasságra erősített kőgyűrűn. Ha ez utóbbi bekövetkezett, véget ért a játék, és az egyik csapatkapitány fejét vették, így áldoztak isteneiknek. (Máig vita tárgya, hogy vajon a győztes vagy a vesztes csapat kapitányát áldozták-e fel. Nem egyértelmű még az sem, hogy a csapatok kikből álltak, előkelő emberekből vagy foglyokból. - a szerk.)

Szórakozás vagy rituálé?

Komoly kérdést vet fel a játék: vajon pusztán szórakozásból űzték, vagy ennél jóval fontosabb jelentése is volt? A labda, amely nem eshetett el a földre, hanem állandóan a levegőben tartva került a célba, valójában a maják által megfigyelt égitesteket jelképezte-e: a Napot, a Holdat, a Vénuszt, a csillagokat, hiszen a játék ezeknek az égitesteknek a mágikus irányítását jelentette. A maja népek világképtudata összefüggött az égitestek szabályos mozgásában egykor beállt, megfigyelt és a jövőre is kivetített zavarral. Ha újra "üzemzavar" következne be az emberiség létét, vízellátását, élelmiszer-termelését befolyásoló és meghatározó égitestek mozgásában, az az emberi nem végső pusztulását idézheti elő. Az isteneket pedig a virágoknál, a zenénél, a kopálgyantás füstölésnél, étel- vagy italáldozatnál jóval hatásosabb emberáldozatokkal kell kiengesztelni.

Kérdés tehát, hogy szórakozásnak vagy rituális cselekedetnek tekintsük-e a tok-ta-pokot? A kutatók szerint lehet ennek is, annak is. E két jellemző más kultúrák szakrális játékaiban is összemosódott az idők folyamán. Gondoljunk csak például a temetési emlékjátékokból kinövő görög-római sportversenyekre, vagy a gladiátorjátékokra!