A szomjúság százada!

Az energia után a tiszta, iható víz lesz a XXI. század legnagyobb problémája. A világ tömegesen lakott térségeiben – mint amilyen például India – többszáz millió ember kénytelen olyan szennyezett vizet fogyasztani, amitől mi európaiak közel egy óra leforgása alatt kritikus állapotba kerülnénk – mondja dr. Juhász Árpád geológus, akivel Földünk folyékony kincséről beszélgettünk. Minden jel arra utal, hogy az úgynevezett közmű-olló egyre tágabbra nyílik, vagyis a népszaporulattal a rendelkezésre álló ivóvíz mennyisége egyre zsugorodik, a szennyvízé pedig egyre tetemesebb méreteket ölt – magyarázza a szakember. – Az Egyesült Államokban egy ember egy nap alatt nagyságrendekkel több vizet használ el, mint amennyit egy dél-ázsiai lakos egy évre kénytelen beosztani. Ezek a problémák nem kerülik el hazánkat sem, különösen akkor, ha a klímaváltozás eredményeként rendkívül hosszú, meleg időszakok követik egymást. A saját kertemben is látom, hogy sorra száradnak ki azok a bokrok, amelyek a megelőző években gond nélkül átvészelték a nyarat.

Milyen változások történhetnek a rekkenő hőség következtében?

Egyre mélyebbre száll például a talajvíz szintje, ami érinti mind a természetes vegetációt, mind a mezőgazdasági kultúrákat. A nyár elején a Hárshegyen jártam néhány erdész társaságában, akik olyan, néhány éve telepített növényeket mutattak nekem, amelyek már májusban fonnyadni kezdtek, pedig erre általában a nyár vége felé szokott sor kerülni. A nagyobb fák helyzete valamivel kedvezőbb, ők ugyanis a mélyebbre nyúló gyökereikkel jobban tudják kompenzálni az átmeneti vízhiányt, de a sok napsütésnek kitett fiatal ültetvények sajnos megsínylik a szélsőséges időjárást.

A mezőgazdaságban hogyan érezteti mindez a hatását?

Mindenképpen fokozatos alkalmazkodásra van szükség, azaz át kell állni az olyan növények termesztésére, amelyek ellenállóbbak a hosszú, forró nyárral szemben, és viszonylag kis mennyiségű csapadék mellett is jó termést hoznak.

A vízzel kapcsolatban örök probléma, hogy hol kevés van belőle, hol pedig – az áradások alkalmával – jóval több érkezik belőle a kelleténél. Úgy tűnik, hogy mindez szorosan összefügg az erdőirtással, korábban ugyanis a fák és növények szivacs-szerepe valamelyest meggátolta az árvizek terjedését, ez azonban mára jelentősen csökkent. A Tiszán az elmúlt tíz év hatalmas áradásai jórészt azzal magyarázhatók, hogy a Kárpátokban óriási területeken semmisítettek meg olyan erdős részeket, amelyek a tavaszi hóolvadásnál és a nagy nyári zivataroknál képesek voltak visszatartani a csapadék egy részét, amit azután fokozatosan adagoltak a patakokba, mellékfolyókba, végül a Tiszába.

Bár a Vásárhelyi-terv nagyszabású elképzeléseket tartalmaz az árapasztó tározók létrehozásáról, ezeknek eddig csak a töredéke valósult meg, ráadásul az is sok esetben vitatható kivitelezéssel. Ennek eredményeképp az egykor szanaszét keringő folyamágak helyett most egy rendkívül szűk, gátakkal körbezárt mederben rohan végig az áradás. A környezeti tényezők változása következtében az árvízgyakorisága és nagysága várhatóan egyre nő, a védelmet biztosító gátakat azonban nem lehet az égig emelni, vagyis teljesen új stratégiára lenne szükség ahhoz, hogy megelőzzük a komolyabb bajt.

Mindez inkább a vidéki régiókat érinti. Milyen kilátásai vannak Budapestnek?

A főváros rendkívül szerencsés helyzetnek örvend, a Duna homokos kavicsrétegei – a Szentendrei-szigettől egészen a Csepel szigetig – ugyanis a folyó vizét olyan mértékben megszűrik, hogy szinte nincs is szükség mesterséges beavatkozásra. Magasabb dunai vízállás idején a víznyomás hatására a kavicsrétegekbe szivárog, és a szigetek belseje vagy a parti homokos területek felé veszi az irányt a folyó vize.

Amikor viszont alacsony a Duna szintje, akkor a szigetek felől ez a magasabb, tulajdonképpen talajvízként viselkedő közeg visszaszivárog a folyó medre felé, ez a fajta oda-vissza áramlás pedig tökéletes természetes szűrőként működik. Nagymértékben károsítja ezt a jól működő szűrőrendszert a Duna szennyezettsége, valamint az, hogy egyre inkább beépül a szóban forgó kutak és védett területek környéke. Kérdéses tehát, hogy meddig őrizhetjük meg ezt a szerencsés természeti adottságot, s hogy mikor, hol és milyen mértékben alakulnak ki az első sérülések.

A természetesen megszűrt ivóvíz mellett másik nagy csodája Budapestnek a karsztvíz-rendszere, ami nem más, mint a mélybeli törések mentén föllelhető, világviszonylatban egyedülálló, gyógyhatású termálvízkincs. Sajnos ezt a természetes adományt is újabb és újabb veszélyek érik, többek között például a 4-es metróvonal építése.

Milyen kárt tehet ez a gyógyvízkincsünkben?

Sajnos nincs kizárva, hogy a munkálatok sérteni fogják a Gellérthegy lábánál fakadó gyógyvíz-forrást, de a termálvizet tartalmazó hasadékokkal, üregekkel tagolt mészkőlépcsők a Duna felszíne alá is levezetnek, aminek egy részét érinteni fogja a metró alagútja. Nem véletlen tehát, hogy velem együtt oly sokan féltik ezeket a természeti kincseket a beavatkozásoktól. Éppen ezért az ilyen és ehhez hasonló „megaterveknek” hosszabb távú következményeit is mérlegelni kellene.

A Lukács fürdő és az azt tápláló Malom-tó környékét egyesek szállodakomplexummá szeretnék fejleszteni, holott ma minden termálkincs és barlangüreg automatikusan természetvédelmi objektumnak minősül. Ráadásul a szóban forgó rész a fölötte elhelyezkedő egykori termálbarlangokkal együtt világörökség értékű, amit rendkívüli módon kellene óvnunk.

Azt gondolom, hogy minden egyes város – legyen az főváros vagy kisebb település – legnagyobb kincse a lokális érték. Budapest amellett, hogy számtalan látnivalót rejt magában, több olyan kuriozitással is rendelkezik, ami semmihez sem fogható. Ezekre a valódi hungarikumokra kiemelt figyelmet kellene fordítani, hogy minél tovább megőrizhessük őket. Ha az én döntésemen múlna, minden építkezés esetén végiggondolnám a várható környezeti hatásokat, és semmi olyan kezdeményezésnek nem adnék zöld utat, amely természeti kincseinket bánthatná.

Ha már a víznél tartunk: a hazai csapvíz fogyasztásával kapcsolatban számtalan állásfoglalás napvilágot látott már. Ön mit gondol, elég tiszta?

Szakmámból adódóan magam is foglalkoztam a kérdéssel, és sok olyan szakértővel állok kapcsolatban, akik rendszeresen végeznek erre irányuló vizsgálatokat. A víz ízéből és szagából nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, már csak azért sem, mert sokszor épp azok a vízben jól oldódó anyagok károsak, amelyeket vizuálisan – főleg laikusként – nem lehet fölismerni. Budapesten az ivóvíz éppen az említett természetes szűrésnek és kivételes adottságoknak köszönhetően sokkal jobb, mint a világátlag.

A legtöbb trópusi országban külön táblák figyelmeztetnek, hogy nem szabad csapvizet fogyasztani, mert olyan szennyezett, hogy alkalmatlan az emberi fogyasztásra. Több expedíción is részt vettem, ahol megtapasztalhattam, hogy sokszor csak igen kínkeserves módon állíthatunk elő súlyos fertőzésektől mentes ivóvizet, amivel a szomjunkat olthatjuk. Több utam alkalmával speciális kerámiaszűrőkön kellett keresztülpumpálni a vizet, hogy a szemmel is látható, lebegő, többnyire szerves és fertőző anyagokat kiszűrjük belőle. A műveletet követően a kerámiahengerről ujjnyi vastag zöld lepedéket távolítottunk el, amit még kézzel érinteni is hátborzongató volt, nemhogy a vízzel együtt meginni!

Ez persze még mindig nem volt elegendő ahhoz, hogy a parányi mikroorganizmusokat is eltávolítsuk, ezért az átszűrt vizet átlátszó flakonokba töltöttük és több órán keresztül neomagnollal fertőtlenítettük, aminek kellemetlen ízét egy újabb lépéssel, kémiailag kellett semlegesítenünk. Minderre épp az olyan tájakon volt szükség, ahol a rendkívüli hőség miatt naponta legalább öt liter vizet kellett volna innunk fejenként, így viszont csak egy-két litert tudtunk magunkhoz venni. Mindezt azért mondtam el ilyen részletesen, mert a legtöbben nincsenek tudatában annak, milyen értékes az a tiszta víz, ami a hazai csapokból folyik.

Tudna néhány tippet adni, hogy miként vigyázhatnánk rá jobban?

Elég csak olyan apróságokra odafigyelni, mint hetente három-négy alkalommal zuhanyozásra cserélni a fürdést, megjavíttatni a csöpögő csapokat (ezekből hihetetlen mennyiségű víz folyik el fölöslegesen!), víztakarékosra cserélni a hagyományos WC-tartályokat, vagy például elzárni a csapot fogmosás közben.